"Tudod milyen az amikor nem tudsz megszólalni a másik ember mellett és csak hallgatod a másik lélegzetét, szívverését, érzed az illatát? Annyira sok mindent akarnál kérdezni de nem tudsz mert leköt hogy megsimogasd az arcát, fogd a kezét, érezd minden mozdulatát. Beléd szerettem egyszerűen és tisztán
Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.
Azt hiszem, ha egyszer te is azt éreznéd amit én amikor meglátlak, meghallom a hangod, és a szemembe nézel? azt hiszem bármennyien játszadoznának veled, akkor sem kételkednél....
Megtörtént az, amire nem számítottam. Te megjelentél és összekavartál mindent.
Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.
Ez minden."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése