Átölelni a párnát, és gondolni rá...

- Szívem szerint arra kérnélek, hogy fogd magad, és menj el, minél messzebbre. És amikor távolodni látnálak, utánad kiáltanék: gyere vissza! Aztán elölről kezdeném. 
- Egyszer csak abbahagynád. 
- Amikor elmész? 
- Amikor visszajövök. 
- Így szeretnéd? 
- Mégsem így lesz... 
Tudom, hogy milyen, ha olyan kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet. És hogy ez hogy tud fájni belül olyan helyeken, amikről nem is tudtál. És mindegy, hogy hányszor csinálsz új frizurát, vagy hányszor mész edzésre, vagy hány pohár chardonnay iszol a barátnőiddel. Az ágyban minden éjjel aprólékosan végiggondolod, hogy mit rontottál el, vagy hogyan érthetted félre a dolgot. És hogyan hihetted akár egyetlen rövid percre is, hogy boldog voltál. És néha még meg is győzöd magad arról, hogy észhez tér és becsönget hozzád. És ezek után, bármilyen sokáig is tartott, elmész egy új helyre és akikkel találkozol, visszaadják az életkedved. És a lelked apró darabjai lassan helyre állnak. És a zavaros idők, azok az esztendők, amik így elvesztek, lassan kezdenek elmosódni...
A szerelem megfoszt a gyermeki tündérvilágtól, megismertet a múlandóság élményével, felnőtté tesz.
És látom ôt, és elveszítem ôt, és szenvedek, mint egy kis napsütés a hideg vízben.

Remélem, ma felhív, s akkor jól lecsaphatom a kagylót...

Nyomok után kutatok az emlékezetem szűrőjén át, megpróbálom visszaidézni a pillanatot, amikor a dolgok kezdtek elromlani. Hol volt az a pont, amikor a szél feltámadt odakint, leveleket kavart könnyedén, megjelentek azok a kis kellemetlen fuvallatok, amelyek szoknyákat libbentenek föl, és kalapokat kapnak le fejekről? Az a pont, ahol egy filmben szélcsengők kezdenek hátborzongatóan csilingelni, boltok céltáblái nyikorognak és himbálóznak, kutyák vonítanak nyugtalanul, és az idősebb és bölcsebb városi népek gyanakodva néznek fel az égre? Mert az mérhetetlenül bosszantó a dologban, hogy semmi szokatlant nem vettem észre. Nem voltak áruló nyomok, nem voltak figyelmeztető jelek.

Nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem, sikerült, aztán mégis egyre-másra tértek vissza a részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. Egy rózsaszín felső, egy versike a nevemmel, az érzés, hogy valaki a nyakamra teszi a kezét. Mert ez történik, amikor megpróbálsz elmenekülni a múlt elől: nemcsak, hogy felzárkózik, de le is hagy. Eltakarja a jövőt, a tájat, magát az eget, míg nem marad más út, csak az, amelyik keresztülvezet rajta, az egyetlen amelyen valaha hazajuthatsz.

Nagyot dobbant a szívem, de nem akartam hinni neki. Már úgy éreztem, hogy megszabadultam mindentől, visszatérhetek a világba, és újra részt vehetek benne. Túl vagyok a nehezén - bár még hiányzik.